A munkahelyen alvás rendszerét ugyan még csak néhány éve vezették be, mára mégis annyira elterjedt, hogy szinte mindenhol alkalmazni kezdték. Ennek legkevésbé persze az építőmunkások és a bányászok örültek – nem beszélve az utcaseprőkről és egyéb, szabad ég alatt dolgozó szakemberekről –, de természetesen ők is megértették a rendelet ésszerűségét. Nincs késés, nincs túl nagy nyavalygás a túlórák miatt, nem kell költeni sem utazásra, sem saját albérletre, a cég biztosít minden olyan életkörülményt, ami elengedhetetlenül szükséges a boldog és kiegyensúlyozott munkaerő számára – igaz, a kávét a legtöbb helyen levonták a bérekből.

Mire John lassan elkortyolta napi első adag feketéjét – újabban egyre többet ivott hétköznaponként –, két másik John is ébredezni kezdett. Az azonos nevű munkatársak felvétele szintén bevett szokásnak számított egy ideje az irodákban dolgozó emberek és egyéb aktakukacok esetében, mivel így a főnök – aki természetesen más nevet viselt, mint beosztottjai – anélkül tarthatta fenn az alkalmazottakhoz fűződő közvetlen viszony látszatát, hogy új megszólítást kellett volna megtanulnia. Ennek további haszna a munkaerő-áramlás terén jelentkezett: mivel már hosszú évek óta senki sem dolgozott hivatalosan sehol, az emberek egyik pillanatról a másikra dönthettek úgy, hogy továbbállnak, és egy másik, azonos nevű embereket foglalkoztató cégnél próbálnak szerencsét. Gondoljunk bele, ha nem lett volna a névazonossági szabály bevezetve az ilyen cégeknél, azok főnökeinek minden nap kínkeserves munkával kellett volna elfelejteni a távozók neveit, hogy memóriát szabadítsanak fel az új munkaerők megszólításainak bevésődésére – ezt pedig, lássuk be, teljességgel jogtalan lett volna elvárni egy-egy ilyen magas beosztású vezetőtől.

Hogy miért csak a hivatalokban, irodaházakban és egyéb, alapvetően szellemi munkát elváró helyeken vezették be ezt a logikus rendelkezést, nem nehéz megfejteni. John is nagyon jól tudta – hiszen a tényleges munka világából tört fel a légkondicionált panelboxok és műanyag-jópofizások légkörébe –, hogy egy gyárban, raktárban és tulajdonképpen minden olyan helyen, ahol az embert azért fizetik, hogy gondolkodás nélkül használja az izmait, teljesen mindegy, hogy mi a neved, hiszen a „hétebazmeg” és a „kurvaanyádmicsinász” megszólításokon kívül mást nem nagyon lehet hallani.

John a megalázó körülmények és a rendszeres semmibevétel ellenére sem tartozott azok közé, akik egy szebb élet reményében igyekeztek feltörni az ing-nyakkendős munkásosztály berkeibe. Már korábban is sejtette, új munkahelyén pedig teljesen világossá vált számára, hogy csak azért, mert nem koszos göncökben húzza az igát nap mint nap, a bánásmód még nem feltétlenül lesz emberségesebb. Tulajdonképpen csupán betegségekre való hajlama késztette arra, hogy váltson, és a szabad ég alatt, valamint hideg raktárépületekben történő éjszakázások helyett télen fűtött, nyáron hűtött irodákban hajthassa nyugovóra fejét, ahol ráadásul, ha nem is túl nagy, de mégis sokkal tisztább fürdőhelyiségekben tehet eleget higiéniai szükségleteinek.

Azon a reggelen, mikor John a reggeli rutin elvégzése után felöltözött, és elindult az utcára nyíló ajtó felé, különös dologra lett figyelmes. Az irodaház széles ablakain át jól rá lehetett látni a szemközti panel lakásaira, melyek többségén mára virradóra pirosan fénylő táblák jelentek meg, rajtuk a „HÚZHATÓ” felirattal. John ekkor még csak tippelni tudott, mit jelentenek a figyelemfelkeltő szavak, ám épp ezért sokkal nagyobb lelkesedéssel és izgalommal kezdte kibogozni kulcscsomójáról a megfelelő kulcsot, nyitotta ki az ajtót – riasztó nem volt, hiszen a munkaerő helyben éjszakázása azt is kiváltotta – és indult a közeli újságos felé, hogy fényt deríthessen a villódzó lámpák kilétére.

Az újságárusnál természetesen csak az olcsóbb, rengeteg reklámot és csupán töredékes híreket tartalmazó napilapra futotta pénzéből, ám szerencsére néhány hete őt bízta meg a főnöke a borzasztóan drága, ám annál informatívabb és reklámmentesebb lap mindennapi beszerzésével, így látott esélyt arra, hogy végül tényleg megtudja, mit jelentenek a fények. A gond csak az volt, hogy a kedves vezető egyértelműen megtiltotta, hogy ő vagy bárki más belelapozzon a csak számára megfizethető, igényes újságba, így Johnt visszafelé menet gyötörni kezdte a kíváncsiság és a szabálybetartás igénye iránt érzett kettős vágy. A céges internetre ilyen szempontból egyáltalán nem támaszkodhatott, hiszen arról minden olyan oldalt letiltottak, amin nem kizárólag reklámok villóztak, illetve nem voltak elengedhetetlenül szükségesek a munka zökkenőmentes elvégzéséhez – meg egyébként is, a világhálón még szűkszavúbban bántak a hírekkel, mint a saját maga számára vásárolt, olcsó lapban, hiszen az információ által szerezhető tudás manapság már-már megfizethetetlen kincsnek számított.

Némi vacillálás után John úgy döntött, mielőtt visszamenne munkahelyére, beül egy lepukkant kávézóba, behúzódik egy sarokba, a dohányzási tilalom ellenére is állandóan füstölgő pincérnővel letörölteti az asztalt, és óvatosan belenéz főnöke napilapjába. A veszélyfaktor persze még így is óriási, hiszen könnyen kinézhetik őt drága papírhalmaza miatt a helyről, amiből akár még baja is származhat, de nem tudott uralkodni kíváncsiságán.

A pincérnő már akkor furcsán nézett rá, amikor a kávé-, rum- és sörfoltoktól hemzsegő asztal tisztítását kérte, de némi borravaló reményében eleget tett a különc vendég kérésének. John, mivel már túl volt a reggeli kávén, és nem is szeretett volna sok pénzt otthagyni a lepukkant krimóban, egyszerűen csak a legolcsóbb alkoholmentes italt kérte a nőtől, aki egy cseppet sem leplezett szisszenéssel sarkon fordult, és elindult a pult felé.

- Míg az asztal fel nem szárad – gondolta John –, elolvasom, mit írnak a jelenségről a saját újságomban. Ahogy azonban az várható volt, a témával kapcsolatban mindössze az alábbi rövid cikket találta:

„Az éjszaka folyamán piros feliratok lepték el az országot, melyek lakások és házak ablakaiban hirdetik, hogy valami húzható. Egyes szakemberek szerint egy új reluxagyártó cég reklámaival van dolgunk, angol tudósok azonban úgy vélekednek, hogy van egy sokkal valószínűbb magyarázat is a jelenségre, melyet kizárólag lapunk prémium kiadásában olvashatnak el.” 

            - Hogy rohadnál meg! – mondta sajnos nem elég halkan John, az asztalához érkező pincérnő ugyanis magára vette a szidalmat, és azonnal kiabálni kezdett.

            - Mit képzelsz, te jöttment rohadék?! Hát így kell megköszönni a felszolgálást? Szolgáljon ki téged az anyád, ha nem vagy képes normálisan viselkedni! – ordította, majd egy hanyag mozdulattal az asztalra dobta a gőzölgő csészét, melynek tartalma szinte azonnal az asztalon fekvő újságpapír rostjai közé szivárgott.

            John fejében egyszerre három gondolat kezdett kavarogni, melyek közül első a kapott ital kávé mivolta fölötti meglepődés, a második a főnök újságjának épsége, a harmadik pedig a rikácsoló pincérnő lecsillapítása körül forgott. Mielőtt azonban ezek közül bármelyiknek is hangot adhatott volna, még épp időben kapta félre fejét és tért ki ezzel a felé repülő sörösüvegek áradatából, majd miután felettébb nagy lélekjelenlétéről tanúbizonyságot téve egy szempillantás alatt összekapkodta holmijait, kirohant a kívülről kávézónak álcázott késdobálóból.

            Mindez azonban nem tántoríthatta el eredeti tervétől, így kétsaroknyi futás után, amikor már biztonságban érezte magát a kocsma díszes törzsvendégtáborától, behúzódott egy sikátorba, egy szemetes konténer tetején széthajtotta előbb saját, majd főnöke újságját, és olvasni kezdte a titkot felfedő sorokat…